15

A száműzött

D’Artagnan még le sem ért a lépcsőn, amikor a király magához hívta szolgálattevő nemesét.

- Van egy megbízásom a számára - mondta.

- Parancsára, felség.

- Várjon egy kicsit.

És a fiatal király leült és megírta a következő levelet; miközben nagyokat sóhajtott, de azért valami diadalmas érzés is csillogott szemében:

Bíboros úr!

Jó tanácsainak és főleg állhatatosságának köszönhetem, hogy le tudtam győzni egy olyan gyengeséget, mely királyhoz csakugyan méltatlan lett volna. Eminenciád sokkal ügyesebb kézzel irányította sorsomat, semhogy a hála meg ne állítana, ha művét meg akarnám semmisíteni. Megértettem, hogy hibáztam, amikor le akartam térni arról az ösvényről, amelyet Eminenciád jelölt ki számomra. Bizonyos, hogy szerencsétlenség lett volna Franciaországra nézve, szerencsétlenség családomra nézve, ha köztem és főminiszterem közt nézeteltérés támad.

Pedig ez okvetlenül kitört volna, ha unokahúgát feleségül veszem. Ezt tökéletesen megértem, és többé semmi akadályt nem gördítek az elé, hogy sorsom betelje­süljön. Kész vagyok tehát nőül venni Mária Terézia infánsnőt. Ettől a pillanattól fogva bármikor megkezdheti az erre vonatkozó tárgyalásokat.

Híve Lajos

A király újra átolvasta, majd maga pecsételte le a levelet.

- Ezt a levelet vigye a bíboros úrhoz! - mondta.

A nemes eltávozott. A bíboros lakosztályának ajtajában a nyugtalanul várakozó Bernouinnal találkozott.

- Mi újság? - kérdezte a főminiszter inasa.

- Levelet hoztam őeminenciájának.

- Levél! Á, vártuk már ezt a levelet a ma reggeli kis kirándulás után.

- Igazán? Tehát tudták, hogy őfelsége...

- Mint főminiszternek kötelességünk, hogy mindent tudjunk. És őfelsége bizonyára kér, könyörög?

- Azt nem tudom, de mialatt írt, nagyon sokat sóhajtozott.

- Persze, persze, tudjuk már, hogy ez mit jelent. Az ember vagy boldogságában, vagy bánatában sóhajt, uram.

- Csakhogy a király nem látszott ám valami nagyon boldognak, amikor a kis kirándulásról visszatért.

- Bizonyára rosszul figyelte meg. Különben sem láthatta őfelségét, amikor visszatért, minthogy csak a testőrhadnagya kísérte. Bezzeg láttam én: nálam volt őeminenciája messze­látója, és én is belekukkantottam a csőbe, amikor a bíboros úr már megunta. Sírtak bizony mind a ketten, ebben bizonyos vagyok.

- Ugyan! Vajon boldogságukban sírtak?

- Nem, hanem szerelmükben. És szerelmes fogadkozások hangzottak el, a király pedig alig várja, hogy teljesíthesse őket. Ez a levél, amit hozott, úgy látszik, kezdete a fogadkozások teljesítésének.

- És vajon őeminenciája hogyan gondolkodik erről a szerelemről, amely egyébként olyan nyílt titok, hogy a madarak is csiripelik?

Bernouin megragadta Lajos küldöttének karját, és mialatt fölmentek a lépcsőn, halkan így szólt:

- Négyszemközt mondom, őeminenciája azt hiszi, hogy a dolog sikerülni fog. Nagyon jól tudom, hogy háborúnk lesz Spanyolországgal, de hát annyi baj legyen, a háború kedvére lesz nemeseinknek. A bíboros úr egyébként királyi hozományt ad unokahúgának. Lesz pénz, lesz ünnep, és lesz verekedés, mindenki örülhet majd.

- Hát ami engem illet - felelte a nemes a fejét csóválva -, én azt hiszem, hogy ez a levél sokkal könnyebb, semhogy annyi mindenféle fontos dolog férne bele.

- Barátom - felelte Bernouin -, én biztos vagyok a dolgomban: D’Artagnan úr mindent elmondott nekem.

- Jó! És mit mondott? Halljuk!

- Tudakozódtam nála a bíboros nevében, de természetesen nem árultam el céljainkat, mert D’Artagnan úr ravasz vizsla.

“Kedves Bernouin úr - felelte nekem D’Artagnan -, a király őrülten szerelmes Mancini kisasszonyba. Mindössze ennyit mondhatok. - És - kérdeztem tőle - annyira szerelmes-e, hogy képes semmibe venni őeminenciája akaratát? - Ó, ne is kérdezze, én azt hiszem, a király mindenre képes. Kemény a kobakja, és amit akar, abból nem enged. Ha a fejébe vette, hogy feleségül veszi Mancini kisasszonyt, akkor feleségül is veszi.”

- Ezt mondva, sarkon fordult, lement az istállókba, kiválasztott egy lovat, maga nyergelte föl, hátára pattant, és úgy nekiugratott, mintha az ördög kergette volna.

- Szóval azt hiszi?...

- Azt hiszem, hogy a testőrhadnagy többet tudott a dologról, mint amennyit elárult.

- Más szóval, véleménye szerint D’Artagnan úr...

- Minden valószínűség szerint a száműzött hölgyek után iramodott, hogy megtegye a szükséges lépéseket a király szerelme érdekében.

Mialatt a két bizalmi ember így beszélgetett, elérkeztek őeminenciája dolgozószobájának ajtajához. Mazarin nem szenvedett többé köszvényben, aggodalmasan járkált fel-alá szobájában, hallgatózott az ajtókon és figyelt az ablakon át.

Bernouin belépett, nyomában a nemes, akinek a király parancsa szerint a levelet őeminenciája saját kezébe kellett adnia. Mazarin átvette a levelet, de mielőtt kinyitotta volna, a helyzethez illő mosolyt rendezett ajka köré, amely kényelmes módszere volt, hogy elrejtse mindenféle fel­indulását. Így történt, hogy a levél olvasásának hatása semmiféle nyomot nem hagyott arcán.

- Hát, uram - mondta, miután elolvasta és újra elolvasta a levelet -, nagyszerű. Mondja meg a királynak, köszönöm, hogy engedelmeskedik az anyakirályné őfelsége óhajának, magam pedig mindent megteszek, hogy akaratának érvényt szerezzek.

A nemes távozott. Alighogy becsukódott az ajtó, a bíboros, aki Bernouin előtt nem komédiázott, a lehető legkomorabb hangon utasította:

- Hívja be Brienne-t.

A titkár öt perc múlva belépett.

- Uram - mondta neki Mazarin -, nagy szolgálatot akarok tenni a monarchiának, a leg­nagyobbat, amit valaha tettem. Ezt a levelet, mely tanúságot tesz arról, amit mondtam, elviszi az anyakirályné őfelségének, és ha majd visszakapta, tegye be a B-dobozba, amely tele van oly okmányokkal és iratokkal, amik az én szolgálatomra vonatkoznak.

Brienne távozott, és minthogy az érdekes levél nem volt lepecsételve, útközben elolvasta. Mondanunk sem kell, hogy Bernouin, aki mindenkivel jóban volt, közeledett a titkárhoz, hogy vállán keresztül ő is elolvashassa. A hír aztán oly gyorsan elterjedt a kastélyban, hogy Mazarin már-már attól félt, hamarább jut el az anyakirályné fülébe, mint ahogy Brienne átadja XIV. Lajos levelét. Egy perc múlva ki volt adva a rendelet az udvar elutazására, és Condé hercegúr, miután üdvözölte őfelségét a felkelésnél, útitervében Poitiers városát jelölte meg, mint ahol őfelségeik legközelebb megpihenni szándékoznak.

Így oldódott meg néhány pillanat alatt az a bonyodalom, amely titokban Európa egész diplomáciáját foglalkoztatta.

Az egész ügynek pedig világos és határozott eredményeképp egy szegény testőrhadnagy elvesztette állását és javadalmát. Igaz, kárpótlásul viszont visszanyerte szabadságát.

Nemsokára megtudjuk, hogy D’Artagnan úr hogyan használta föl a szabadságát. Egyelőre, ha az olvasó megengedi, visszatérünk A Medicikhez címzett szállóba, amelynek egyik ablaka épp abban a pillanatban nyílt ki, amikor a királyi kastélyban kiadták a rendelkezést a király elutazásának előkészületeire.

Az ablak, amely kinyílt, Károly király szobájának egyik ablaka volt. A szerencsétlen fejedelem egész éjjel töprengett, az asztalra könyökölve, s fejét két kezébe támasztva, az öreg és beteges Parry pedig testben-lélekben kimerülve aludt az egyik sarokban. Különös végzet nehezedett erre a hű szolgára, aki azt látta, hogy újrakezdődik ugyanazoknak a szerencsét­lenségeknek a sorozata a második nemzedék életében, amelyek az első nemzedéket sújtották! II. Károly végiggondolta az újabb vereséget, amikor megértette, milyen nagyon magára hagyatott, mennyire eltűnt előle a reménység utolsó sugara is, valami szédülés fogta el, és hátrahanyatlott a hatalmas karosszékben, amelynek előbb a szélén ült.

Isten ekkor végre megkönyörült a szerencsétlen királyon, álmot küldött szemére, álmot, a halál ártatlan testvérét. Károly csak fél hét órakor ébredt fel, amikor a nap már teljes fénnyel sütött be szobájába, és Parry, aki meg se moccant, hogy föl ne keltse gazdáját, mély fájdalommal nézte a fiatalember szemét, amely vörös volt a virrasztástól, és arcát, amely sápadt volt a szenvedéstől és nélkülözéstől.

Végre a Loire felé dübörgő nehéz parasztszekerek zörgése felköltötte Károlyt. Felállt, körülnézett, mint aki nem tudja, mi történt vele, észrevette Parryt, megszorította a kezét, és utasította, hogy fizesse ki Cropole mester számláját. Cropole mester, bár Parryval kellett elintéznie a számlát, meg kell hagyni, becsületes ember módjára viselkedett, csupán a szokásos megjegyzést tette, hogy ugyanis két vendége nem nála étkezett, ami kettős kellemetlenséggel jár: először megszégyeníti a fogadó konyháját, másodszor arra kényszeríti a fogadóst, hogy kifizettesse olyan étkezés árát is, amelyet ugyan nem fogyasztottak el, de neki mégis veszteséget jelent. Parry nem talált ezen semmi kifogásolnivalót, és kifizette.

- Remélem - mondta Károly király -, hogy lovaim nem úgy jártak, mint én. Nem látom a lovak abrakját felsorolva a számlán, márpedig nagy szerencsétlenség volna olyan vendégek számára, akikre még hosszú út vár, ha kiéhezett lovakon kellene útnak indulniok.

De Cropole, amikor kételkedni kezdtek benne, méltóságos arccal felelte, hogy A Medicikhez címzett szálló jászola éppoly vendégszerető, mint ebédlőterme.

A király tehát lóra ült, öreg szolgája szintúgy, és mind a ketten elindultak Párizs felé; alig találkoztak valakivel az úton, sem a város utcáin, sem a külvárosban.

Károly királyt annál is kegyetlenebbül sújtotta a csapás, mert újabb számkivetést jelentett. A szerencsétlen emberek megkapaszkodnak a remény legkisebb szalmaszálában is, akárcsak a szerencsések a legfőbb boldogságban, és amikor el kell hagyniok azt a helyet, ahol az utolsó szalmaszál kecsegtette őket, olyan halálos fájdalmat éreznek, mint a száműzött, amikor felszáll a hajóra, amely viszi a számkivetés felé. S a szív, amelyet annyiszor megsebeztek, nyilvánvalóan érzékeny minden legkisebb tűszúrásra, ezért azt a pillanatot, amikor baj nem éri, szerencsének érzi, holott csupán fájó sebének sajgása csitult kissé; végül pedig Isten a legnagyobb szerencsétlenségbe is belevetette a reményt, mint azt az enyhítő csöppet, amelyet a gonosz gazdag ember kért a pokolban a szegény Lázártól.

II. Károly reménye egy percig több volt múló örömnél. Akkor támadt benne, amikor fivére, XIV. Lajos oly szívesen fogadta. Reményét akkor élő valóságnak érezte, és bízott megvaló­sulásában, ámde Mazarin elutasító válasza egy csapásra visszazökkentette a hetedik menny­országból a zord valóságba. Gúnyt űzött belőle XIV. Lajos ígérete, amit oly hamar visszavont. Nevetséges volt, akár a koronája, akár uralkodói jogara, akár a barátai, mint mindaz, ami körülvette gyermekkora királyi pompájában, és cserbenhagyta fiatal kora számkivetésében. Csupa nevetség! II. Károly szemében minden nevetséges volt, csak az a hideg és fekete nyugalom nem, amelyet a halál ígér.

Ezek a gondolatok marcangolták a szerencsétlen királyt, amikor lova hátán, eleresztve a kantárszárat, poroszkált a meleg és édes májusi napfényben; sötét embergyűlöletében még ezt a napfényt is bántónak és sértőnek érezte a száműzött.